Önmagunkról más-kép(p)

„Nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat, de amit hiszünk, olyanok vagyunk”. (Norman Vincent Peale)

Az „önismeret” a szó hétköznapi értelmében az önmagunkról való tudást jelöli, azt, hogy ismerjük képességeinket, adottságainkat, vágyainkat, céljainkat, tudatában vagyunk személyiségünk pozitívumainak, de korlátainak, hiányosságainak, esetleges félelmeinknek is.

Saját magáról mindenkinek van több-kevesebb tudása. Van, aki nem is vágyik mélyebb önismeretre. Egyszerűen kijelenti, hogy én ilyen vagyok és kész. Mindenki fogadja el ilyennek, nem akar, vagy nem mer megváltoztatni semmit, maximum a környezetétől várja el, hogy változzon, hogy neki jobb legyen. Rengeteg ember azonban – különösen az utóbbi években, amikor is egyre divatosabbá váltak a különféle önismereti, személyiségfejlesztő tréningek, módszerek – elgondolkodott már azon, ki is ő valójában, miért olyan, amilyen, miért ütközik újra és újra ugyanazokba a problémákba, hogyan tudna változtatni önmagán és a körülményein.

De ki az az „Én”? Ki az, aki keres? Hogyan alakult ki?

Egy néhány esztendős gyermek még nem ismeri az „én” fogalmát, nem különíti el magát a külvilágtól, ezért is emlegeti önmagát gyakran egyes szám harmadik személyben. Számára nincs „én” és „nem-én”, az önmagáról való tudást csak külső minta, a környezet (szülők, család, társadalom) közvetítésével szerzi meg. A gyermek fokozatosan megismeri mit várnak el tőle a szülei, mikor „jó” és mikor „rossz” az, ahogyan viselkedik, gondolkodik, vagyis énképét a környezete visszajelzései, véleménye alapján alakítja ki. A felnőtteknek, a világnak való megfelelni akarásból fakad ezután az, amilyenné válni szeretne, vagy amitől fél, hogy olyanná válik. A bizonyítás kínzó kényszere gyötri, hogy elnyerje mások tetszését, elfogadtassa önmagát, szüntelenül szorong az esetleges kudarcok, a visszautasítás miatt, külsejét, természetét, adottságait egész életében valamihez, valakihez viszonyítja. Vagyis az ember mások véleményére alapozva elhiszi, hogy ő olyan, amilyen, s ez előbb-utóbb a valóságává válik, eszerint éli az életét.

„Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz.” (Müller Péter)

A valódi önismeret ott kezdődik, amikor meglátjuk, hogy mindaz, amit hiszünk magunkról nem valóságos, vagyis felfedezzük, hogy kik nem vagyunk. Ez az a szemléletváltás, amelyen keresztül eljuthatunk a sokszor elfojtott valódi lényhez. Megvizsgálva azokat a szülői viselkedésmintákat, melyek alapján jelenlegi énképünket felépítettük. Ennek megismerése, elfogadása az első lépés önmagunk felé. Amint Te is meglátod önmagad, a félelmeid, gondolataid, a világról alkotott véleményedet másképp, s már nem állandóan a múlttal, a jövővel és azzal foglalkozol, hogy milyennek kellene lenned, akkor tudod megélni valódi önmagad.

Induljunk el tehát befelé, s a legnagyobb kaland életedben ez lesz – az út, ami Benned van. A legnagyobb felfedezés és meglepetés, amiben részed lesz pedig az, amikor rájössz ki is vagy valójában.

Uhlár Mónika
coach, életvezetési- és karrier tanácsadó

Comments are closed.